Az ember néha úgy kifordul magából, hogy észre sem veszi, nem azt mutatja, aminek látszani szeretne, hanem azt, ami benne tombol.
Üvölt másokra, mert düh feszíti.
Kritizál, mert frusztrált.
Szidja a „gazdagokat”, mert csalódott.
Utálja a sikeres, népszerű embereket, mert irigy.
Mindenben csak a rosszat látja, mert a félelem torzítja a szemét.
Folyton másokat hibáztat, mert még mindig az áldozatszerepében jár.
Becsmérel bárkit, mert magát kevésnek gondolja.
És közben kedvességet vár el.
Tiszteletet.
Szeretetet.
Csakhogy mindezt veszett kutyafalkaként üvöltve, kéri számon.
Fröcsög belőle a gyűlölet, miközben vágyik az ölelésre.
Nézz körül! Nézz magadra!
Azt a gyűlöletet, amit idegen emberekre zúdítasz, te viseled belül. Te hordozod.
A tiéd.
És ami belül pusztít, az kívül sem tud építeni.
Amit kint szétszakítasz és rombolsz, az benned hullott darabokra.
Az ember azt mondja, amiben hisz.
És amit hisz, az alakítja az életét.
Nézd meg, mi hagyja el a szádat! Mit írtál másoknak, másokról!
Hová lettél, ember?
Ott vagy, én látlak.
Te mikor veszed észre magad?
Milyen messze kerültél a szívedtől?
Mikor találsz haza?
