Vannak, akik mosolyognak, amikor azt hallják: teret tartok.
Mintha szórakoztatás lenne, valami mutatvány, amit látványosan be kellene bizonyítani.
Pedig épp a láthatatlan tart meg bennünket.
Aki sosem tapasztalta, könnyen kineveti.
Aki nem érti, gúnyt űz belőle.
És közben nem veszi észre, hogy a rosszindulat, a cinizmus, a hitetlenség ugyanúgy rezgés, csak éppen olyan, ami lefelé húz, ahol mélyek a barázdák és elakad az eke az élet szántóföldjén.
Manapság, amikor ég és föld is nyög a terhektől, nem kis erő kell ahhoz, hogy az ember egyensúlyban maradjon. Néha meg is botlik. Ez is rendben van.
Természetesnek vesszük, hogy a Nap minden reggel felkel. Hiszen eddig is itt volt, az a dolga, hogy ránk ragyogjon.
Aztán ha süt, panaszkodunk, ha nem, akkor is.
De vajon mikor állunk meg, hogy tényleg értékeljük azt, ami itt van? Mert melegséggel tölt el, mert mindenkinek utat mutat? Vagy nemes egyszerűséggel csak azért, mert van.
A természet haragra gyúlt. A Nap arcát is foltok borítják. Mintha ő is emlékeztetne: lásd meg végre, mit rejt a mélység!
De csak sötét lencsén át nézhetsz a napba.
Ha viszont még arra sem veszed a fáradságot, hogy keress egy lencsét, akkor nem fogod meglátni azt, ami körül bolyongsz.
Mekkora sötétség kell ahhoz, hogy emlékezni kezdj arra, mennyi fény kísért az utadon a jelen – létbe? Hogy érezni tudd a hálát, miközben emberként a hálátlanságot kép – viseled?
Tudom, naponta szeánszozol, hosszú hála listát írtál, ahogy mondták. Mert akkor még többet kapsz.
Tudsz – e emelni másokat érdek nélkül itt, a földön?
Megértetted már, hogy nem csak Buddha vagy Jézus fogta a kezed az úton vezetve téged hanem sok ember, akikben élnek a felemelkedett mesterek?
Az ego az anyagi világ elől sokszor még mindig elzárva tartja a szellemet. Kevesek voltak képesek megtestesíteni.
A mesterek fénye helyett a mesterkélt, mesterséges cirkuszban tanulgatunk mű megvilágításban…
Ha hátat fordítunk a napnak, amiből élet és fény árad, akkor nem ismertük fel és még mindig csak egyet tanultunk: az árnyékot követni.
Ha pedig látod a ragyogását, de sárral dobálod, mert zavar a vakító fénye, tudd, hogy a fejedre hullik vissza.
És ha szükséged lesz rá és a Nap feléd villantja mosolyát, fényévek választanak el az áldásától és egy kemény sárkupac.
~Dajbukát Ildikó
Spirit touch healing
Foto pinterest
