A spiritualitásban sokat beszélünk a szabad akaratról. Arról, hogy minden lélek a saját útját járja. Hogy nem irányíthatjuk a másikat, és nem dönthetünk helyette.
Aztán amikor ez a saját életünkben jelenik meg, hirtelen nagyon nehéz lesz elfogadni.
Mert egészen más kimondani, hogy "mindenkinek joga van a saját útjához" és egészen más ezt akkor megélni, amikor a saját gyermekünk útja távol vezet tőlünk.
Ha azt mondjuk, hogy a szeretet feltétel nélküli, akkor az a másik ember szabadságára is vonatkozik. Nem csak arra, amikor azt teszi, ami nekünk jólesik.
Egy szülő számára talán nincs nagyobb fájdalom, mint amikor a gyermeke elfordul tőle. Ezt a fájdalmat nem lehet elvitatni. Együtt lehet vele érezni anélkül, hogy rögtön bűnöst keresnénk.
Létezik olyan nézőpont is, ami szerint tartozik a gyerek a szülőnek.
Amikor azt mondjuk, hogy a gyermeknek kötelessége kapcsolatban maradni.
Vagy hogy nincs joga elmenni.
Vagy hogy majd az élet "megbünteti", ha ezt teszi.
Ez már nem a másikról szól.
Tudod, min gondolkodtam?
Ha valóban hiszek a szabad akaratban, akkor azt nem csak addig tisztelem, amíg a gyermek úgy dönt, ahogy nekem jó.
Hanem akkor is, amikor a döntése összetöri a szívemet.
És ez rettenetesen nehéz.
Mert a szeretet egyik legfájdalmasabb formája éppen az, amikor nem tudom visszatartani azt, akit szeretek.
Nekem a feltétel nélküli szeretet nem azt jelenti, hogy mindennel egyetértek.
Nem azt jelenti, hogy nem fáj.
Hanem azt, hogy nem veszem el a másik jogát arra, hogy a saját életét élje. Még akkor sem, ha én egészen másképp döntenék.
Éppen ezért óvatos vagyok minden olyan kijelentéssel, amely egyetlen spirituális vagy terápiás irányzat értelmezését egyetemes igazságként mondja ki.
Mert mi van akkor, ha a gyermek azért ment el, hogy életben maradjon lelkileg?
És mi van akkor, ha a szülő valóban nem érti, mi történt és ártani sem akart?
Mindkettő létezhet egyszerre.
Nem biztos, hogy mindig találnunk kell valakit, akinek igaza van.
Néha két ember áll egymással szemben, akik ugyanazt a történetet teljesen másként élték meg.
Nem szabályokat kell alkotnunk arról, kinek mivel "kell" tartoznia, hanem még a legmélyebb fájdalmunkban se akarjuk birtokolni a másik embert.
A figyelem tükrében meglátjuk és elengedjük mindazt, ami fogva és távol tart bennünket egymástól.
Végtelen szeretettel: Dajbukát Ildikó
spiritenergy.hu
Fotó Pinterest
