Nézem az idei földeket.
Kiszáradt talaj.
Apadó folyók és tavak.
Erdőtüzek.
A természet egyre szélsőségesebb jelenségei.
És nézem az embert.
Mentálisan kiégett.
Fizikailag kimerült.
Szomjazik a lelke.
Furcsa párhuzam.
Kiszárad a föld és kiszárad az ember is.
Biztos, hogy semmi közük egymáshoz?
Évszázadokon keresztül a Föld nem egyszerűen nyersanyag volt. Az ember tudta, hogy belőle él. Figyelte, gondozta, alkalmazkodott hozzá és tisztában volt azzal is, hogy nem ura mindennek.
És ugyanez történt a szellemmel.
Az ember tudta, hogy léte több annál, amit birtokolni, versenyezni, bizonyítani vagy pénzzé tenni lehet.
Mára mindkettő különös helyre került az értékrendünkben. Mit lehet kivenni belőle...
A föld akkor értékes, ha termel.
Az ember akkor, ha teljesít.
Az idő akkor, ha "okosan" töltjük.
A tudás akkor, ha hasznot hoz.
És a szellem? Még a létezését is megkérdőjelezzük, hacsak nem eladható...
Azzal mit kezdjünk egy olyan világban, amely leginkább azt tudja értékelni, aminek ára van? Mennyit ér az élet forrás?
Hogyan árazzuk be azt, amiből egyáltalán minden más érték létrejöhet?
És mi táplál valójában?
Mert a testünk továbbra is a Földből él.
Bennünk is van valami, ami ugyanúgy éhezik, amikor elszakítjuk attól, ami táplálja. Mitől szakadtunk el, mit tagadunk meg, mire vágyunk?
Nem egyszerűen arról van szó, hogy az ember fáradt. Hanem arról, hogy miközben egyre több mindennel tudjuk ellátni magunkat, egyre kevésbé tudjuk, mi táplálja magát az életet bennünk.
Azért szárad ki egyszerre körülöttünk és bennünk annyi minden, mert elfelejtettük: az élet nem csak erőforrás. Forrás.
A Földet kizsigerelhetjük.
Magunkat is.
Lehet, hogy nem két külön történet ez?
Talán ugyanannak a létezésnek két arca a szellem és az anyag.
Dajbukát Ildikó
spiritenergy.hu
Fotó Pinterest
