A Napfogyatkozás számomra sokkal több annál, mint hogy csak egy kozmikus csodát várjunk tőle.
Tudni, hogy valami létezik, amit a szemeddel nem látsz, de kihatással van mindenre. Ha túl nagy a fénye, azért nem látod, ha elrejti valami, akkor meg azért.
A Hold eltakarja a Napot.
Ennyi történik a szemünk előtt.
Akkor nem létezik? Megszűnik? Veszít az erejéből?
Nem szűnik meg attól, hogy árnyék kerül közénk és közé.
Ez messze túlmutat a Napfogyatkozáson.
Az elménk eltakarja a szellemet.
Ez is történik.
Ami nem látható, attól még létezhet. Működhet. Hathat.
Az életünk jelentős részét olyan erők mozgatják, amelyeket nem látunk. A gravitációt sem látjuk. A mágneses teret sem. A saját gondolatainkat sem tudjuk kitenni az asztalra. A szeretetnek sincs alakja. Mégis elég nehéz lenne azt állítani, hogy egyiknek sincs hatása.
Vagy nincs szeretet?
Mikor fordulunk afelé, amit egyébként nem látunk?
Csak akkor, amikor akkora árnyék vetül rá, hogy egyszer csak feltűnik a hiánya?
Talán önmagunkkal is ugyanezt csináljuk.
Süt ránk a Nap, természetes, hogy ott van. Néha reklamálunk, mikor, mennyit és hol kellene fénylenie. Mert mi mindent
( jobban ) tudunk....
Amikor jön egy veszteség, egy összeomlás, egy betegség, egy szakítás, egy olyan élethelyzet, amelyben a megszokott világunk néhány pillanatra vagy akár évekre elsötétül, hirtelen elkezdjük keresni a fényt, mi van a látható mögött.
Ki vagy? Miért vagy? Mi az élet célja? Ki vagy mi irányítja? Mi az, ami akkor is megmarad, amikor eltűnik az, ami addig természetes volt, amire addig az életedet építetted? Ki vagy mindezek nélkül?
Milyen sötétségnek kell lennie ahhoz, hogy végre látni kezdj és értékeld azt, amire csak az árnyékban nézel fel?
Egyszer minden körbeér.
Mint a nap gyűrűje.
Ehhez nem kell megvárni a teljes (nap)fogyatkozást.
Dajbukát Ildikó
spiritenergy.hu
Fotó Pinterest
