Figyellek, ahogy bontod le magadról a régi rétegeket, mintha egy agyon hordott, viseltes kabátból próbálnál kibújni.
A régi minták, kapcsolatok és érzések most nyersen, leplezetlenül törnek a felszínre.
Szülő–gyermek sebek, az elutasítás, az elszakadás, az elvesztés fájdalma, a szeretetlenség, a megalázás és a kirekesztettség…
Amit eddig eltemettünk, most hullámokban tör elő.
Csupa olyan holmi, amit jó lenne végre a fogasra dobni.
Néha már nevetned is kell rajta:
komolyan, ennyi cucc elfért rajtad?!
És még mindig előkerül valami.
Vak voltál és süket: mintha eddig egy másik ember gondolatait és érzéseit élted volna magadban, anélkül, hogy észrevetted volna, hol kezdődsz te.
A hullámok most nem finomkodnak, úgy csapnak le, mint egy nyári vihar és te állsz benne csuromvizesen, hol sírva, hol nevetve.
Mert látod, hogy ahhoz, hogy valami igazi szülessen, a réginek előbb szét kell esni.
*érzékeny lehetsz, a nevetés, béke és a hirtelen rád törő sírás váltja egymást,
*hasitó fejfájást, erős nyomást érezhetsz
*érzékennyé válik a szem, fény villanások
*a megfázás tüneteit tapasztalhatod *hasogathat a csontod
*belső remegés, vibrálás
Ezek most mind a felemelkedés tünetei.
A fizikai tested rezgésének növekedése.
Ez nem mindig kellemes.
De felszabadító.
Nem csak benned, ugyanez zajlik a világban.
Semmi sem az, aminek látszik —
mégis pontosan az, ami.
És ha figyelsz, már hallod a csoda halk lépteit a háttérben.
A mi csodánk. Mi következünk.
A mi időnk visszatért.
~Dajbukát Ildikó
