Minden rendben – az önbecsapás álarca
Minden szuper. Legalábbis ezt mondod.
De akkor miért nem alszol rendesen? Miért jársz fel alá hajnalban, mintha keresnél valamit?
Miért csapkodsz?
Miért leszel feszült, mielőtt megszólal a párod/gyermeked/főnököd?
Miért fortyansz fel apróságokon, mintha az életed múlna rajtuk?
Miért becsmérled a környezeted?
Miért leszel dühös, ha boldog/sikeres embereket látsz?
Ha tényleg minden rendben van, akkor miért gondolod azt, hogy már rég máshol kellene tartanod?
Vagy csak a csendben rejlő választól tartasz?
Talán mert mélyen belül ott motoszkál az elégedetlenség. A kudarctól való félelem, hogy nem vagy elég jó. Hogy egyszer csak kiderül: nem tudod megugrani azt a lécet. Hogy bármit teszel, nem felelsz meg. Attól félsz, hogy nem számítasz nekik? Nem fognak szeretni?
Mondhatod, hogy jól vagy. Mosolyoghatsz. Cinikusan legyinthetsz. De a tested elárul. A belőled áradó energia beszédesebb a szavaidnál.
Nem az az erős, aki elhiteti magával, hogy minden rendben. Hanem az, aki be meri ismerni, hogy abban a pillanatban nem azt érzi.
Ez nem azt jelenti, hogy világgá kell kürtölni, ha vacakul vagy. Csak azt, hogy legalább magadnak ne hazudj róla.
Miért félünk attól, hogy ezt bevalljuk magunknak? Minden megváltozhat általa.
Szóval, tényleg minden rendben van?
