Pedig nincs minden rendben.
Van, amit még mindig nem sikerült megoldanom. Van, amire régóta várok. Van, ami fáj. Van, amit elvesztettem. És van olyan kérdés is, amire talán soha nem kapok választ.
De ma reggel felébredtem.
Dobog a szívem. Lélegzem. Fel tudok kelni. Ki tudok nézni az ablakon. Érzem a napot az arcomon. Meg tudok inni egy kávét. Fel tudom hívni azt, akit szeretek. Tudok dolgozni. Tudok nevetni. Tudok még valamin változtatni.
Ezek olyan hétköznapi dolgok, hogy észre sem vesszük őket.
Egészen addig, amíg valamelyik el nem tűnik.
Sokszor azt gondoljuk, majd hálásak leszünk, ha végre minden összeáll.
Ha végre odaérünk, ahová már régen oda kellett volna érnünk.
Csakhogy közben telik az élet.
És lehet, hogy miközben azt nézed, mi hiányzik még, észre sem veszed, mennyi mindened van már most.
Én sem vagyok ott mindenben, ahol szeretnék.
De már nem vagyok ott sem, ahol valaha voltam.
Az utamon vagyok, ahogy te is. Megyünk hazafelé.
Túléltem dolgokat, amelyekről akkor azt hittem, összetörnek. Hoztam rossz döntéseket. Kezdtem újra. Voltam padlón. Álltam fel. Vesztettem el embereket. Találtam másokat. És közben én is változtam.
Szóval ma nem azért mondok köszönetet, mert az életem tökéletes.
Hanem azért, mert az enyém.
Még itt vagyok benne.
És amíg itt vagyok, addig még nincs vége a történetnek.
Dajbukát Ildikó