Lótuszvirág

Sosem tudtam mit kezdeni azzal, hogy vetekednünk kell egymással. Hogy csak akkor érünk valamit, ha többek, gyorsabbak, erősebbek vagyunk. Megmérettetés. Milyen mércével? A fizikai, anyagi, elme ítélete szerint? Mindig idegen volt számomra másokat eltaposni. Miért ne lenne elég az, aki vagyok? Miért ne lenne elég hely, tér, lehetőség mindenki számára? Azt is belénk sulykolták, hogy álljunk be a sorba, igazodjunk, mindenki, akit nem értékeltek kiválónak az ember által kreált korlátok alapján. Az eggyé válás alatt a szürkévé VÁLÁS-t értettük, ami ellen a szívünk védekezni kezdett. Az elme csak annyira emlékezett, hogy nem vagyunk egyformák. Arra nem, hogy az egyedi különleges lélekkódunk, ami más, de épp ettől vagyunk a teremtés megismételhetetlen csodái mindannyian és mindenki jelen- léte nélkülözhetetlen, egy-en érték-ű. Tehát elkezdtük magunkat másokhoz mérni. Hányszor hangzott el az iskolában, a munkahelyen, az edzéseken, vagy csak úgy lányok, fiúk egymás közt, hogy bezzeg az az egy – két valaki a leg leg leg. ( Elismerve a képességeiket ) Csodálni kezdtük ő(ke)t, miközben magunkat egyre kisebbnek éreztük vagy már nem is láttuk. Láthatatlanná váltunk magunk számára. Mindig ki- vagy felfelé néztünk. Sosem befelé. Megszűntünk hallani a belső hangunkat, némaságba burkolóztunk, így még hangosabbá vált a külvilág. Mi oltottuk ki a saját fényünket másokra hallgatva. Azt gondoltuk, mi senki sem vagyunk. Tudom, milyen ez, én is ezt tettem. Hosszú ideig bolyongtam, míg beleTÖRődtem: senki vagyok. S-ÉN-KI vagyok?!?! A lótusz a legsötétebb mocsárban kapaszkodik a gyökerével, mégis tudja, hogy egyszer eléri a felszínt. Vágyik a fényre és előbb-utóbb meg is mutatja magát. De már akkor is ott van, mielőtt láthatóvá válik. Nő. És amikor kinyílik, nem másik virág fényét oltja ki, hanem a saját szépséges csodáját is hozzátéve a körülötte lévőkéhez, együtt teremtik meg azt a színes, élő világot a tó felszínén. A „senki” érzése így változik át: abból, aki eltűnt a sötétben, azzá, aki a mélyben gyökeret engedett és onnan indult el felfelé. Mert pont a sötétségben szerzett erő az, ami most lehetővé teszi, hogy a felszínen virágozzunk. És amikor sokan nyílunk egyszerre, akkor a világ szívet melengető öröm forrásaként elevenedik meg. Virágszőttes lesz, amelyben minden színnek helye van, ÉNekké válnak a szavak. Mindenki a maga fényével növeli az eget, földet összekötő ragyogást. Illattal telik meg a levegő és ebben a tengerben, amiben ott van az élet mélysége és magassága, együtt ringatózunk, együtt létezünk míg a világ világ. Ragyogj hát, világok virága! ~Dajbukát Ildikó Spirit touch healing