Hajnal van. A szállodai szoba csendje egészen más, mint az otthoni.
Itt nincsenek megszokott zajok, nincs múlt.
Ma február 13 van.
Négy éve ezen a napon köszöntem el tőled a fizikai világban.
Még most is furcsa kimondani, mert az a kapcsolat nem tartozott igazán a „fizikai világ” szabályai közé. Ősibb volt. Egy nyelv, amit nem tanul az ember, csak felismer.
Életem legnehezebb döntése volt.
Mert mindennél jobban akartam, hogy maradj. Hogy visszajöjjön az a természetesnek vett hétköznapi reggel: együtt ébredünk, te rám nézel azzal a feltétlen, ősbizalommal teli tekintettel, amiben ott találtam magam annyi éven át és abban a pillanatban mindig pontosan tudtam, ki vagyok: a szeretet otthona. Eggyé váltunk egy érzésben.
Voltál már nagyon beteg egyszer.
Olyannyira, hogy az orvosok lemondtak rólad.
Mégsem hagytalak a kórházban, minden reggel autóval vittelek oda, ott ültem melletted, a munkahelyem 10 napig a kicsi szoba volt, míg a kis kanülön keresztül kaptad a folyadékot és a gyógyszereket.
Az utolsó infúzióra már nem vittelek vissza. Tudtam, mit akarnak mondani. Az altatásról akartak beszélni velem. Nem. Még nem. Még van időnk. Hát elkezdtem nem küzdeni az életért.
Azzá lettem és körbevettelek vele.
Minden este ott feküdtem melletted a földön egy pléden.
Csak adtam abból, ami az örökségem. Végre élni kezdtem magam.
És te maradtál.
Napról napra tűntek el a tünetek, egymás után.
Csodaként, amit nem akarok bizonygatni.
Elég volt, hogy meggyógyultál.
Még fiatalosabb is lettél. Ajándék másfél év lett belőle.
Aztán eljött az a nap.
2022 február 13.
Ott ültem melletted diagnózissal a kezemben. Leállt a vese. Sírtál a fájdalomtól. Nem voltam erős. Nem akartam „spirituális” lenni. Nem kerestem tanítást.
Csak egyetlen dolog számított: a test fájdalma helyett engedni szabadon szárnyalni téged. 13,5 év földi idő...
Az elengedés nem egy mozdulat.
Az elengedés azok a pillanatok, amikor a szeretet nem kapaszkodik görcsösen. Nem magára gondol, hanem érzi a másikat. És megteszi azt a lépést, amivel a másiknak könnyű lesz.
A tested érintését engedtem el, nem téged.
Nem az együtt töltött évek voltak csak a valódi időnk, hanem az az állapot, amit egymás mellett tanultunk meg, hogy lehet létezni félelem nélkül, egyszerűen tovább. Együtt másként. Szeretet a neve.
Ma hajnalban ezért ébredtem fel.
Nem a hiány miatt.
Hanem mert vannak kapcsolatok, amelyeknek évfordulójuk nincs a naptárban, csak a szív emlékezete tartja számon.
Négy éve engedtelek el.
És négy éve tanulom, hogy a szeretet nem az, hogy látjuk vagy birtokoljuk egymást.
És minden évben egy csodaszép virágot helyezek az óceán hullámaira, te pedig az ég tengerén érkezel a helyre, megmutatva magad ott, ahol ég és föld összeér. Most és mindörökké együtt vagyunk, míg a világ világ.
