Földrengések rázzák meg az alvókat.
Vulkánok törnek a felszínre, izzón, fékezhetetlenül.
A napból kitörések indulnak, vihart küldve minden eszközre, idegrendszerre, ideológiára.
Folyók árasztják el a termőföldeket, emberek otthonait, régi rendszerek alapjait.
Tűz, víz, föld, levegő. Minden mozdul. Minden üzen. Minden rezzen.
És közben…
Dühöngsz. Vitatkozol. Magyarázod az igazad.
Befeszülsz, támadsz, védekezel.
És nem veszed észre:
amit a másikban hibáztatsz, az benned könyörög meghallgatásért.
A szeretetről szóló mondatokat már meg sem hallod.
Ha el is olvasod, nem jutnak el a szívedig.
Mert ha eljutnának, most nem távolodnál, hanem a kezedet nyújtanád.
Nem visszavágnál, hanem meglátnád, hogy te is sebes vagy.
A Föld bennünket tükröz vissza.
A ridegséget.
De tükrözhetné a megbékélést is. Ha hagynánk.
Képes vagy letenni a belső fegyveredet?
Nem a poszt alatti kommentben.
Nem a meditáció utáni megkönnyebbülésben.
Nem a mise végéig.
Hanem a mindennapokban. Ott, ahol eddig másra zúdítottad az indulatot, a megalázást, a gyűlöletet.
Képes vagy engedni… hogy végre békéd legyen?
Hogy ne csak beszélj róla, hanem valóban megéld a szeretetet, amit annyiszor megosztottál itt? Ami valójában hiányzik neked.
Mert most nem elméleti a tét.
Hanem látható, mérhető, pusztító vagy épp gyógyító.
Attól függően, hogy mit választunk.
