Százféleképp megmagyarázzuk a világot,
milliószor elemeztük a társadalmat
és közben észrevétlenül elfelejtettük: az ember nem eszköz.
Nem statisztika. Nem tömeg. Nem adat.
Ő az, aki csendben szenved.
Aki túl régóta van egyedül.
Akinek a fájdalmát irodákban ülve, elméleti síkon elbagatelizálják.
Túl gépiesek lettünk.
Az elme számol, osztályoz, használ.
A kapcsolatok? Inkább mentális kontroll, mint valódi érdeklődés.
Az emberből funkció lett.
Beosztott. Rendszerelem. Fogyóeszköz.
Mire tudlak hasznosítani?
Ez lett a kérdés.
Neked hányas sorszám jutott?
Melyik irodában, űrlapon tartanak nyilván?
Döntöttek már a sorsod felől?
Hova lettél, ember?
Ki vagy te?
Láthatatlanná váltunk egymás számára.
A teljesítményed ismerős, mert fontos,
de a tekinteted idegen.
A neved megvan egy listán,
de a lényed nincs sehol.
Hol találkozhat újra ez a sok ember?
Ott, ahol figyelnek.
Ahol nem felmérnek, hanem éreznek.
Ahol nem használni akarnak, hanem kapcsolódni.
És ott talán újra eszünkbe jut:
nem adat vagyunk.
Nem szerep.
Nem szám.
Hanem JELEN LÉT.
Jelenlét.
Egymásnak.
Én Dajbukát Ildikó vagyok.
Hiszek abban, hogy a szeretetben megtaláljuk egymást.
Keress és áruld el: Ki vagy te?
