A külvilág, ahogy a nevében is látszik, nem a belső világod.
Ez utóbbi vagy te.
Egyedi.
Különleges.
Megismételhetetlen.
Senki más nem érzi azt, amit te érzel.
Mégis a külvilágra bízod, hogy meghatározza neked, mi a jó.
A külvilág véleményét fogadod el sajátodként.
Befelé figyelj.
Rossz vagy-e, mert mások ezt mondják rólad?
Bolond vagy-e, ha a hátad mögött annak kiáltanak ki?
Kudarcot vallasz-e, ha lezárul az addigi életed?
Bűnös vagy-e, mert elfordulnak tőled?
Nem.
Az úton haladsz tovább — magad felé.
Ha béke és nyugalom van bent, akkor mindaz a zaj, amit hallasz, a külvilágé, és nem a tiéd.
Azért hangos a kinti világ, mert még nem mer szembenézni magával.
Amint bátorságot ölt magára, hogy őszinte legyen magával és másokkal, elcsendesedik.
Akkor már nem a bűnöst akarja kiáltani, mert felfedezi, hogy senki sem az.
Minden ember része a másiknak, akár akarja, akár nem.
Amit a másikban észreveszel, az valójában a tiéd — és sokszorosan visszahat rád.
Te az vagy, aki vagy. Tökéletes.
Akkor is, ha az egész világ megkérdőjelezi.
Te csak menj tovább az úton.
A te utadon — ami mindannyiunké is egyben.
A kereszteződésben a belső iránytű segít.
A lélek hangja.
A számodra legjobb élet ígérete — a tiéd, és mindenkié.
Oda tartasz. Oda tartunk.
Ha engedsz a változásnak.
Még ha úgy is tűnik, hogy épp összeomlik minden —
valójában egy még csodásabb valóságnak adsz teret.
És általad a külvilág is megtalálhatja a bátorságát, hogy letegye az álarcot.
Amint elcsendesedik, érezni fog.
Hinni.
Benned.
Az életben.
És legfőképpen — önmagában.
Látlak: Ildikó
