Vannak, akik csak a gyógyszerek hatásában bíznak.
Mások csak a gyógynövényekre esküsznek.
Valaki a cukrot méregnek tartja és édesítőszert használ.
Olyanok is vannak, akik egy szerben keresik a megkönnyebbülést.
Más a közelgő fix költségek csekkjei miatt szorong.
Esetleg házastársak, akik némán ülnek a vacsora asztal mellett, de nem mondják egymásnak: viszlát.
Ki mondhatja meg, melyik út az „igazi”?
Mit „kellene” tenniük…
Bírálhatom-e azt, aki még retteg elhagyni egy tablettát, mert az adta eddig a kapaszkodót? Vagy azt, aki a lélek fájdalmát alkohollal próbálja enyhíteni? Vagy aki a számlák súlyától roskad magába?
A homokba dugott fejeket egy véget ért kapcsolatban?
Látszólag más utak, de ugyanaz működteti mindet: a félelem.
Félünk a világ magányától.
Hogy nincs visszaút.
A félelem attól, hogy mi lesz, ha eltérünk a megszokottól. Félünk a bizonytalanságtól.
Félünk, hogy elbukunk.
Mi történik, ha nem az van, ami eddig?
Mi lesz velünk azután?
Nem gondolom, hogy bárki rossz úton jár, aki épp kapaszkodik valamibe.
Tudom, milyen ott lenni. És azt is, milyen új bizalmat építeni magamban.
Mindannyian a saját világunkban élünk. Ahol épp tartunk, az egy állomás.
És hiszem, hogy mindannyian dönthetünk: holnap új helyre tesszük a hitünket. Abba, hogy van kiút. Hogy van más lehetőség. Hogy nem kell örökre félelemben maradni. Hogy nem vagyunk egyedül.
Én abban hiszek, hogy szeretettel, figyelemmel, bátorítással el lehet mozdulni.
Nem erőből, nem megmondva a tutit.
És abban is, hogy mindenkinek megérik egyszer a saját ideje.
Én is kiléptem egyszer. Ahogy mások is tették. Ahogy te is képes vagy rá.
~Dajbukát Ildikó
Spirit touch healing
